01: PREKOG (előszó) - DAMAGE REPORT: A KÖNYV

DAMAGE REPORT: A KÖNYV

Icon

Hogyan képzeltük el a jövőt – és mi lett helyette?

01: PREKOG (előszó)

MIEZ MITMONDEZ MIRŐLSZÓL MITÖRTÉNIK. Különösebb magyarázat nélkül szegezem a retinátok belső felére az előszót, az előolvasók szerint ez az egész 400 oldal ristrettoban, a kiadóm ezt olvasva döntött úgy, hogy kiadja, szerintem meg ez egy kávén és ívfényen nevelkedett élőlény első reggeli ébresztője.

Úgyis tudjuk, hogy aki a munkahelyi értekezleten két asztallal arrébb ütemesen kattintgat, az lucernát meg paradicsomot arat profitgyártás helyett. Tudom, csináltam. Tudod, te is.

[01] PREKOG
- felakadt szemű bevezető a világ jelen állapotáról -

Szabadpolcos terméket csináltunk a jövőből. A globalizációval nem csak a hétfői műsorszünet tűnt el, amikor mindenki kötelezően szellemképes román néptáncosokat nézett a 4-6 centiméteres csemegeuborka mellett, hanem az éjszaka is. Igazából már az éjszaka is a múlté. Ha hajnal egyet írunk, húsz évvel ezelőtt már négy órája alszom és aktívan álmodom (nem álmodtam évtizedek óta), tíz évvel ezelőtt egy 56k-s modemmel töltöm fel a családi telefonszámlát veszekedősre, a merevlemezt meg olyan elektróval (Kiew, Xotox, Noisex, háromszavas, hogy Ady is örüljön), amire csak berlini fétisklubokban szabad vonaglani ívfénynél, miközben valaki véletlenszerűen rá-rácsap a feketeklinikán beszerelt idegi megszakítóra. Most meg már 2k12, elaludni meg csak akkor tudok, amikor Moszkvában köpetfagyasztó útjukra indulnak az iskolásloliták, nas ne dagoniat, az éjszaka pedig már nem azt jelenti, hogy a melatoninnak termelődnie kell, hanem hogy nem vettünk elég jó stroboszkópot, hogy rendesen megágyazzuk vele a környéket. Mert valaki mindig ébren van.

Csak rá kell néznem az éppen aktuális közösségi nagymédiumra. A social media pöcegödreként útszélre hullt Myspace milyen jó volt még öt éve, városra és életkorra célozva lehetett csajokat keresni, nem mintha a Facebookon nem tudnál ismerősök ismerőseire kúrópokeokat dobni, a Twitteren meg száznegyven karakterből deríted ki gyorsan, hogy okos vagy stílusos-e, mert ha igen, akkor follow, aztán betámadod, hogy hellórégótanézematambleredigyunkkávét,amúgyseggbe? Ott elveszítem a hitem a világban, amikor a hogyan legyünk jobban csillámláma mellett még valaki azt a kvízeredményt is megosztja velem, hogy ő kettes típusú kanyargósan kinyomott foscsík. Harminc felett ez a térdroggyantós hitvesztés elég ritkán ment pár generációval ezelőtt, mostanában már akár naponta kétszer is.

Szóval, nagymédium. Rögtön látom a hajnalakármennyi közepén is, amikor a méhlepényfülbevalós, smink nélkül sose ébredős, travibárokban nevelkedett tokiói haverok ébredezni kezdenek és megtelik a Twittermadár boldog kék bele (a boldogság kék madara, ha már) a gyorsbillentyűzött kandzsikkal (minél teltebb, annál jobb, aztán ha baj van, repül a bálna). A napszakok egyébként is feleslegesek, mert az akadémikus intelligentsiya kitalálta, hogy ha van mellplasztika, akkor van neurológiai kozmetika is, amit a kilencvenes évek nagy műgonddal áramvonalasított, a woodstocki alapanyagból évtizedeken át desztillált cyberhippi mozgalma már jó egy évtizede gyakorolt idegencivilizáció-színű fröccsöntött poharakból. Ha sokat akarsz kúrni, akkor ginzenget szedj, ha gyorsabban akarod letudni az Excel-táblát, akkor adagold túl a B12 vitamint, az 5000 mikrogrammtól már az autisták is tudnak egyenesen járni, te meg mintha speedet szedtél volna, csak éppen a rendőrőrsön nem tudsz kikötni. [1] Ha aludni nem akarsz, arra ott az orexin A meg a modafinil, ezeket csak sokcsöves lézerpisztollyal tudod kilopni katonai laborokból és utána Mexikóba kell szöknöd, de akkor már annyira jó vagy, hogy ezt a bevezetést is egy lélegzetvételre tudod elolvasni. Koleszosok nyilván extraerős tripla ristrettókkal [2] próbálkoznak meg tizenöt teafiltert főznek le egy liter vízben, a memorizáláshoz ez is jó. A tanuláshoz meg a Google korában csak az az egy axióma kell, hogy ha net van, minden van és a magyar társkeresőkön hirtelen mindenki szellemi szabadfoglalkozású lesz, az indexes anarki meg azon sír, hogy még 2011-ben sem mondja meg a Google, hogy mennyi ecet kell az uborkasalátába, ez amúgy egy nem igazán burkolt kritika. [3]

A jövővel amúgy az van, hogy a nyolcvanas években az akkor túlsúlyos geek, most pedig ütőképes kultzenész Jaron Zepel Lanier messzemenően bizakodó volt a virtuális valóság koncepciójával kapcsolatban, miszerint félkilós sisakokat teszünk majd a fejünkre és így fogunk börtönviselt hatvanéves ukrán férfival szexelni, csak közben azt hisszük, hogy Sasha Greynek hívják és nő. [4] A virtuális valóságból meg Facebook lett, ami azt jelenti, hogy biztonságosra csökkent az utcai mutogatós bácsik száma, mert most már nyugodtan kiverhetjük a szomszéd lányra anélkül, hogy ki kellene fizetni a tízezer forintos szeméremsértési bírságot [5] és amúgy még mindig izzadó, öltönyös, hunyorgó férfiak adják ki magukat unatkozó, éppen szakítás után levő faszéhes tinilányoknak, akikről tényleg azt hisszük hogy tinilányok. Aztán nyilván pofára esünk és ezt megnézhetik a munkatársaink, a családunk és a jövőbeli barátnőink a Napiszaron, mi pedig szomorú cikket írunk arról, hogy a világ megromlott, az interneten pedig bármi szabad, ez pedig, éljen a 4chan és az Anon, így is van. Az interneten pedig minden posványos és minden ugyanolyan, mert, számoljunk csak gyorsan fejben utána, minden orvosi lelemény, amivel az igazán nagy problémákat számolhatnánk fel, legalább még öt évnyi klinikai tesztidőszakot igényel, öt év alatt pedig bármit elfelejtünk, mit öt év, amikor a majom alakú kávébokor nyolc óra alatt nő ki a Farmvilleben, leplántálok huszonkétszer huszonkét mezőt mínusz a farmházam, a csokoládés tejet adó fekete bárányaim meg a szép színes léggömböm és csak két nap múlva megyek vissza úgy, hogy rámrohadt az egész. Úgyis tudjuk, hogy aki a munkahelyi értekezleten két asztallal arrébb ütemesen kattintgat, az lucernát meg paradicsomot arat profitgyártás helyett. Tudom, csináltam. Tudod, te is.

Lanier közben rengeteget küzdött azon, hogy a virtuális valóság ne csak a köztudatba, hanem a nagybetűs életbe is bekerüljön, a Time, a New York Times meg a többi vezető sajtóorgánum a hatásvadász A-kategóriás filmek látványvilágával vetekedve mutatja be a jövő internetezőjét, aki éjszaka szemüvegben és az arra ráhajtogatott kapucniban feszíti pengeélesre (ilyenkor összpontosít) vagy tágítja kerek ó-ra (ilyenkor van cyberszex) a száját, ezt még itthon is eljátssza az Első Generáció Bartekestül. Aztán megérkezik a Second Life, a világ első virtuális világa, amiben nagyon sokan vannak, de mindenki nagyon hasonlóan néz ki, mert viszonylag kevesen szánnak arra fél órát, hogy csúszkákon határozzák meg arccsontjuk járomcsonthoz mért szögének érintőjét. A világ legnagyobb virtuális valósága amúgy vagy a japán sintóizmus [6] vagy a belső-ázsiai buddhista hitvilágok valamelyike [7], de mindenki csak a World of Warcraftet ismeri, ahol a játékosok vagy a Szövetség vagy a Horda oldalán gyülekeznek, szegregált városaik vannak, azok között szaladgálnak fegyvereket lóbálva, einstandolnak, amit csak látnak, utána pedig raidelnek, ami olyan, mint amikor mindenki a Nyugati nagyposta egyetlen nyitva maradt ablakánál akarja feladni utolsó nap este hétkor az adóbevallását, a háttérben meg a Slayeres Tom Araya csinál magából élő hangfalat és azt üvölti, hogy borotvával vágd a homlokodba az adószámodat tükör nélkül és ha elbaszod, akkor az egész terem újrakezdi.

A Second Life pedig végülis olyan volt, mint amilyennek a korabeli radikális sci-fi írók (főként a Mirrorshades csoport) elképzelték a világot: voltak privát szigetek, japán neonhirdetésekkel teli metropoliszok, ahol mindig esik az eső [8] meg tengerparton szervezett bulik, amiken sokszor kevesebben voltak, mint egyes író-olvasó találkozókon, pedig ez önmagában is matematikai hendikepp. Viszont mindenki kedvére kereskedhetetett, mondhatott bárkinek bármit büntetlenül, vehetett magának ruhát és elfelejthetette, hogy van családja, szomorú húsleves ízű alkoholmentes söre és hatvan kiló súlyfeleslege. Ezzel be is fellegzett a virtuális valóságnak, pedig akkor még nem is sisakokban nézték a Second Life-ot, hanem akkora monitorokon, mint amekkora dobozokat a sarki közért mellől hozunk el fogcsikorgatva költözés előtt (pedig erre a régi ikeásszatyor a jobb), a Wachowski fivérek meg adtak egyet az esőnek és megrendezték a Mátrixot: a virtuális valóságról, mint zseniális átverésről szóló filmet, amiben biztosítottak minket, hogy a jövőben minden szórakozóhelyen fétisparti van, ami jó, az irodai munkaidő alatt pedig tucatnyi harcművészetet meg lehet tanulni, csak előtte rovarokat kell kiporszívozni a köldökünkön keresztül. Ez azért sokunkat nem győzte meg.

Az meg nyílt titok, hogy a hinduizmus ezt a nyílt átverés dolgot már párezer évvel ezelőtt jócskánt megmondta, hogy anyád se igazi, ha meg kirúgnak a munkahelyedről, az csupán az asztromentálkommunizmus szélének csillámszivárványos, lüktetően mosolygó fodra, aztán megjött az angol szigetvilág képregény-okkultista roham legsármosabb kalandora, a káoszmágus Grant Morrison [9], aki örök promóciót biztosít a katmandui Vajra Hotelnek, mert elmondása szerint annak a tetejéről vitték el az idegenek, amik úgy néznek ki, mint bármilyen vágókép egy német technoklipből [10]. Ezt az élményt Morrison hat évig húzta és megalkotta belőle a huszadik század legjelentősebb elmeújraindító képregénysorozatát, a The Invisibles-t [11]: a képregényt a Mátrix producergárdájának minden egyes tagja megkapja, hogy na pont olyan legyen a film, aztán pont olyan is lesz, csak kiszedik belőle a jóskártyákat, az özönvíznyi savat, az emberáldozatokat meg a brazil transzvesztita sámánt, aki ha nem Tlazeoltéotlot, a szenny istennőjét idézi meg szorult helyzetekben, akkor szemgödröket kapar ki cipősarokkal.

Nekünk meg, polaroidfotópillanat, ráeszmélés a valóságra, akár tápfolyadékban ülünk, akkor Battonyaalsón (a kettő között csak annyi a különbség, hogy a pörköltes-bécsis pizzát utóbbi esetben rágni kell), láthatóan egészen kurvára mindegy. Nem kell bérletpénzt fizetnünk a sarki radioaktív pocsolya használatáért, nem jött el sem a szingularitás, sem pedig Keanujézusként leszálló idegen lények és akármennyire vette meg a Microsoft a Skype-ot, nem lett belőle sky.net. Mi meg akármennyire küszködtünk azért, hogy megdögöljünk, nem jött össze. Bruce Sterling, az elmúlt negyed évszázad egyik legerőteljesebb médiateoretikus sci-fi írója, a Mirrorshades szerzők egyike is azt mondja, hogy atemporalityben élünk. Olyan időtlen buborékban, amiben fénypászmaként süvítenek el mellettünk a bejelentések, a prototípusok meg a szabadalmak, a kollektív ingerküszöb meg az égbe ível. Annyira, hogy amikor a világ nagyvárosaiban végre landolnak az idegenek, akkor is azt kérdezzük böfögve a rósejbnistál mellől, hogy na és kicsi szürkék vagy nagy zöldek? aztán bontunk egy sört és valamikor hajnalban elolvassuk valami összeesküvéselméleti fórumon, hogy ezt már igazából többszáz éve tudhattuk előre. Persze az atemporality ennél azért jóval több, előrevetíti a szemantikus web nagyszerűségét (erről azért mesélünk többet is) meg azt, hogy az emberiség felhalmozott tudásából jobbá tudnánk tenni az életünket. Meg amúgy azt is, hogy körbenézünk, hogy mi van körülöttünk és minden körülöttünk van.

Minden.

Árnyaltan, de erről szól az internet mégújabb pöcegödreként (mémgyáraként) elhíresült 4chan rule #34-e is, ami saccra úgy hangzik, hogy ha el tudod képzelni, akkor van belőle pornó. A Tronból, a metállal kísért, nyíltan gay softcore-ra gyártott 300-ból, a politikai viták MILF-hasonmásaiból Sarah Palinnel az élen és ha a húgod jóval többet lóg kulcsra zárt ajtók mögött a neten egy webcammel, akkor egészen sanszos, hogy a saját családodból is.

A minden körülöttünk van persze senkinek sem esik le igazán. Az átlaguser annyit nyes éppen, hogy van Facebook, van Tumblr (ahol végre lehet szerzői jog feltüntetése nélkül posztolni bármit), a kevésbé szerencséseknek még mindig ott az iwiw (ahova a magyar rendőrök feleségei töltik fel a nyaralási fotókat, a magyar rendőrök meg joggal lesznek idegesek ettől) és annak hárommal prolibb változata, a MyVip, desszertnek netről begyűjthető tőzsdei információ, gasztroblog és ingyenpornó, a nap legnagyobb izgalma meg a bolti megjelenés előtt egy hónappal illegálisan letölthető Madonna-album, amit természetesen a kiadók szellőztetnek meg, mert már ők sem bírnak saját gépezetükkel.

Az meg kérdéses, hogy mikor érkezik el újra egy Hiroshima-erejű kultúrrengés, mint amilyen a kilencvenes évek voltak, amikor egyszerre csapott mindenkit a földhöz az új divat, az elektronikus zene meg az internet, ami miatt az egyik pillanatról a másikra kellett felgyorsulni a normális tempó ezerszeresére. Az a hipotalamuszkarcoló forradalom, amiből a generációnk lelkesedése, életereje és álmai születtek, lecsengett jó egy évtized alatt. A huszonegyedik század forradalmai, persze, ugyanúgy léteznek. Csak egy hétig tartanak. Jó esetben. Megrágjátok, lájkoljátok, berételitek, pluszegyezitek, széttrolloljátok, megveszitek, hazaviszitek, ráveritek, fel a blogra, belájkoljátok, pluszegyezitek, jöhet a következő forradalom. És még önmagában, ha eléggé távolról nézzük, ezzel sincsen baj. A baj csak azzal van, hogy eléggé távolról nézve az is kiderül, hogy éppen a lejtőn vagyunk. És nem látszik, hol az alja igazán. A szabadesést viszont, unalmunkban vagy ingerhiányunkban, nem cserélnénk fel semmivel.

Erről szól ez a könyv.

[1] Éppenséggel a B12 overdose az az igazi bolygóhollandi, mert utána tényleg sehol sem tudsz kikötni.
[2] Az age of consent alapján ma már kúrható szerepjátékosok (és a Deathspank-rajongók) ezt úgy ismerik, hogy The Grand Potion of Speed
[3] Ez még mindig jobb ahhoz az alternatív közösségi sitehoz képest, amit alapítottam, ott mindenki főállású lázadó, méregkeverő, orgyilkos, boszorkány és/vagy…
[4] A kultzenész pedig azt jelenti, hogy más olyan kultzenészekkel van színpadon, akik zeneileg túlképzettek és a kutya sem ismeri őket Magyarországon, Lanier színpadtársai között ilyen Terry Riley meg Philip Glass, az pedig, amikor valamit önmagával magyarázunk, az meg a rekurzív definíció.
[5] Amiről amúgy a pestiek sose tudnának, ha Erik Everhard nem megy ki Angelina Crow-t szopatni Töhötöm mögé a Hősök terénél.
[6] Ott ugyanis mindennek lelke van, ez ugyanolyan, mint a vicc Japánról, hogy ott minden meg akar erőszakolni, még a fák is! sőt! különösképpen a fák!
[7] Mert oda a biztonság kedvéért beterveztek alternatív mennyországokat is meg különféle életformákat és amikor Őszentsége, a Dalai Láma bemondja azt, hogy egy sarokban is többezer élőlény van, akiket nem látunk, akkor azért megkérdezed magadban, hogy ebből hányat tudnál bejelölni friendnek éspervagy mennyi dugható.
[8] Ennek meg Ridley Scott 1984-es kultuszfilmje, az Ákos miatt elsírtsminkes panelhimnusszá dagadt Szárnyas Fejvadász teremti meg az alapját – csak azért, mert az eső miatt nem látszódott a díszleteket megtartó drótháló, ez is csak huszonöt év után derült ki, amikor már mindegy volt.
[9] A villogó szemű kiöregedett szőrmók Alan Moore és az erőszak-vodka-Redbull keveréken felnevelt, a májának külön utánfutót kapott Warren Ellis között azért, valljuk be, nem gigászi feladat nőt lopni.
[10] Továbbá ezeknek az idegeknek az Alpha Centauri pont olyan, mint rosszabb napjainkon nekünk Bécs.
[11] Ennél erősebb misztikumot már csak Neil “a Dresden Dollsos Amandát kúrom, mi kell még?” Gaiman sokszoros díjnyertes, magyar nyelven is éppen megjelenő opusza, a Sandman hordoz csak

Category: fejezet

Tagged: , , , ,

Leave a Reply

A könyvről


A DAMAGE REPORT a kétezres évek kordokumentuma az életünkről, kapcsolatainkról, internetekről, értékrendekről, szexről, technológiai újdonságokról és régiségekről, egy szóban: rólunk.

Hogyan képzeltük el a jövőnket? És mi lett helyette? Hogyan működnek a jövőkutatók? Mik azok, amiket nem jósoltak meg, de megkaptunk? Milyen egy közösségi oldal az üzemeltetők oldaláról? Hogyan értjük a zenét, más kultúrákat és egymást? Milyen kulturális mozgalmak vannak a Tron és a Mátrix mögött? És tényleg van internetkapcsolat a Föld és a Mars között? Ezek a könyv legártatlanabb kérdései.

A DAMAGE REPORT 2012 áprilisában jelent meg a MangaFan Kiadó gondozásában.

A szerzőről


Bari Máriusz (Damage) újságíró, blogger, kulturális interrupt, koffeint alakít át bármivé, azt meg még több koffeinné. Volt már forgatókönyvíró, sajtótájékoztatókról menekülő, tudományos rovatba szorult újságíró, alapított közösségi oldalt alternatív fiataloknak, majd gyártott magazint azoknak, akiknek az alternatív már nem volt elég, fertőzött főiskolai agyakat közösségi médiával, korábban rádiós, szövegíró, partiszervező és DJ.

Saját bevallása szerint: Kiolthatatlan szerelem a furcsaságok, ázsiai konyha, popkultúra, energiaitalok, kávé, pupillapornó és Japán iránt. Bármi jöhet, ha mérhető a Scoville-skálán. Vagy van frekvenciája.